Gyors léptekkel jön be reggel a szobába,- ó, hol van már a reggel, mindjárt harangoznak. Megigazítja a dunyhát rajtam, és az éjjeliszekrényemre kakaót tesz. A „bőr“ gondosan leszedve a tetejéről, de forrón, ahogy szeretem. Nincs reggeli puszi, de meleg pillantása mindennél simogatóbb. Nem sokat beszél, de jelenléte többet mond minden szónál. Fülembe cseng a faredőny éles hangja, ahogy meg megakadva húzza fel ráncos kezeivel, majd az ablak kilincsére tekeri a kirojtozódott szárát. Hunyorgok a fénytől. Nem siettet, türelmesen vár, míg lassan ébredezek.

Ott a nehéz, meleg dunyha alatt, béke van és biztonság…

A nagyszülő és unoka közötti kapocs nagyon különleges. Körbelengi az odaadó szeretet, a mérhetetlen bizalom  és cinkostársi szövetség. Stabil érzelmi alapokat biztosítanak az unokák számára, aminek szelleme végigkíséri egész életüket. Vigyáznak ránk, óvnak minket éltükben, s haláluk után is. Ők a mi őrangyalaink.

…mert velem vannak most is. Nagyanyám fogja kezem, ahogy gyúrom a csipetkét. Ragad kissé. Elmosolyodok, mert hallom a válaszát a kérdésemre, mikor tanítgatott főzni, és kérdezgettem őt az arányokról. „Mennyi liszt kell bele mama? Hát azt mán úgy érzed fiam.” Nagyapám is ott van az összes rózsabokorban, az összes magyar nótában, nagyanyám az ünnepeimben, a fadíszítésben.

Belém költöztek a mozdulataimba, és jelen vannak a döntéseimnél.

Van, hogy csóválják fejüket, van, hogy szigorú a tekintetük, de mindig mosolyognak. Azzal a jóságos, meleg tekintetükkel.

Nyakukba csimpaszkodnék, és elárasztanám őket önmagammal újra, ragaszkodóan. Pipacsot szednék nekik, lila szarkalábbal, és elmondanám nekik, hogy minden gyermeknek ilyen nagyszülőt kívánok. 

kép forrása getty