Aztán napjainkban mit ad a teremtő, egy szerződés aláírásához kísértem el felnőtt gyermekemet és párját. Egy órára voltunk megbeszélve egy irodában, és szóltam is előre fiataljaimnak, amit korán elköltözött jóapám szokott mondani: Gyerekek legyünk pontosak, mert királyok erénye a pontosság. Nem szeretek késni! Oda is értünk időben - habár én két perccel korábban indultam volna (talán a korom miatt?) – viszont az érintettek már vártak ránk. Üzlettársunk egy szépkorban lévő hölgy volt, aki egy babakocsit tolt maga előtt. Azon nyomban felkeltette figyelmemet a kigyermek, aki nagy erőfeszítések árán mindkét kezével próbálgatott valamit szájába tömni. Sötét szem, fekete haj, gyönyörű babaszájjal maga volt a tiszta lélek. Kimondottan nyugodtan tűrte, hogy mi pár emeletet utazunk a felvonón, és talán még egy apró mosolyt is felfedezni véltem a szája sarkában. Teljesen nyugodt kisgyermek volt.

Az irodában gyorsan folytak az események, és mivel én csak amolyan kísérő szerepet töltöttem be, próbáltam elfoglalni magam. Szemeimet a kisgyermek küszködésén pihentettem. Aztán a pasi egyszerű naivságával megkérdeztem a hölgytől, hogy ki Ő, mármint a kisgyermek és személye milyen közös vonáson alapul.

Állami gondozott! – válaszolta a hölgy.

Ez a válasz olyan mélyen hasított a tudatomba, hogy másodpercekig szedtem össze gondolataim.

Mármint, hogy Ön gondozza? – hebegtem kicsit zavartan.

Igen, Ő a 39-dik gyermek, akit gondozok a hosszú évek alatt.

Talán olyasmit kérdeztem még, hogy nincs anyukája, vagy valami hasonlót, de olyan mély elkeseredést éreztem lelkemben, miközben néztem azt a két fekete szempárt, aki még semmit sem sejtett sorsáról, hogy arra sem emlékszem, milyen szavak hagyták el az ajkam.

Csak a kérdés zümmögött a fejemben, hogy ki hagy el ilyen babát, legyen az apa, vagy anya?! Vajon érző emberi lény az ilyen? Aztán gondolataim azokra az emberekre terelődtek, akik gondozásba vesznek hasonló sorsú gyermekeket. Vajon mennyire tekintik munkának ezt, vagy azonosulnak az ösztönös anya szereppel? Amikor éjjel hallgatja a lélegzését, ahogy álmait apró szájmozdulatok jelzik, vagy ahogy éjjel cumisüveg után matat az éjjeliszekrényen. Nem lehet ezt munkának tekinteni, de még csak hivatásnak sem. Ez egy olyan tett, cselekedet, amit lehetetlen anyagiakban mérni.

Közben befejeztük, amiért mentünk és a hölggyel együtt távoztunk az irodából. Jó egészséget kívántam neki. Bevallom őszintén pár hete történt ez a találkozás, és azóta sem tudom elfelejteni azt a két fekete szempárt, a két kis öklöt, és azt a mosolyt.

Talán a sors nem fog még egyszer összehozni egyikükkel sem, de a hölgy számomra a legnagyobbak közt van számon tartva világomban. Tovább megyek: azok a dolgozók, akik ezeket a gyermekeket nevelik, mindegyikük az egyik Legnagyobb.

A fottók forrásai: shutterstock.com