Ugye tisztában vagyunk azzal, hogy a magyar válogatott milyen körülmények között került ki erre a közös rendezésű Európa-bajnokságra, és azzal is, hogy a Magyar Labdarúgó Szövetség milyen hozzáértéssel rendelkezik, amikor kinevezte szövetségi kapitánynak Georges Leekenst?! Szerencsére még időben súgott nekik valaki, és üzentek Dunaszerdahelyre Marco Rossiért. Az olasz aztán tisztába rakta a magyar fejeket, mind a csapatban, mind a lelátón a túlzott derülátó szurkolók közt, de még a kormányt képviselő MLSZ-ben is. (Lásd Dzsudzsák Balázs otthonhagyását az EB keretből.)

Sajnos a szakértő újságírókét még nem sikerült neki.

Tehát a kínkeserves kijutás után mindenki elkönyvelte, hogy ott vagyunk, és ahogy a franciaországi 2016-os Európa-bajnokságon, úgy itt sem lehet nagyobb baj, és miután kisorsolták a csoportbesorolást azonnal mindenki halálcsoportként könyvelte el az „F” csoportot, ahol a magyarok Portugália ellen kezdtek, folytatták a franciákkal és a németekkel. Személy szerint egy pillanatig sem bíztam abban, hogy a magyar válogatott ebből a csoportból továbbjuthat. (2016-ban szinte biztos voltam benne.) A labdarúgás istennője nem fogadta kegyeibe Szalayékat, hiszen a ki-ki meccsen kétszer is vezettek a németek ellen. Ilyen a futball, ahol sok száz milliós különbség volt két csapat értéke közt. Sokan imádkoztak is már Joachim Löw nyugdíjba vonulásáért, és a német sportsajtó máig nem érti Leroy Aziz Sané szerepeltetését ezen az EB-n, de ez legyen az ő gondjuk.

Véleményem szerint a magyar futball felemelkedését nem egy EB szereplésben, vagy a csoportkörből való továbbjutásban látom. Ezek csak részsikerek maradnak. Igen, részsikerek, amelyek előbbre vihetnek, de még mindig csak részsikerek. Amikor majd a meghatározó egyéniségek nem valamelyik kispadot fogják koptatni, vagy szlovák Fortuna ligából kerülnek majd válogatott mezbe, és 6-7 kezdőjátékos fog stabilan európai elitbajnokságokban szerepelni, akkor lesz előrelépés a válogatott játékában. Addig csak marad a szív, és a részsiker.

…de vajon hol van az a képzeletbeli léc, amit Marco Rossi felrakott?

Mindenki (a játékosok is!) óriási eredményként könyvelik el ezt az Európa-bajnoki szereplést. Sorra olvasni a szakmaiatlan interjúkat, hallgathatjuk a stúdióbeszélgetéseket, ahol megkérdezik a játékostól, hogy mit éreztél ekkor, mit éreztél akkor, amikor Paul Pogba ellen játszottál, vagy mikor felrúgtad Kantét. Nem azt kérdezik meg, hogy mit szól a 3 meccs alatti 3 szögletrúgáshoz, amit csoportellenfeleink ellen rúgtunk, vagy a mindhárom mérkőzésen harmincassal kezdődő labdatartás százalékarányához. Mit szól a 9 játékosunk védekező feladatot ellátó játékunkhoz, vagy Fiola némelyik ámokfutásához?

Minden szurkolói elfogultság mellett, bízva a további sikerekben, a fejlődés elmaradhatatlan követelménye, hogy merjük észrevenni, kimondani: Olyan szintre emelik ezt a középszerű teljesítményt, amit a játékos majd akarva akaratlanul elhiszi, hogy kimagaslót nyújtott egy világversenyen. Nem ócsárolva a teljesítményt, csak objektíven kritikai hangot hallatva, abban a hiszemben, hogy ez a kritika mutat rá a gyengeségekre, a fejlődési irányokra, amelyeket hittel és teljesítménnyel javítani lehet és kell.  Mert ugye, amikor a játékos egy ilyen menetelés után majd klubjához visszatérve szembesül a mélyprofi szellemmel, és senki sem törődik a másikkal, csak a teljesítmény számít és az eredmény.

…és most ne hozzuk ide a pólósok, úszók, kajakosok eredményét, hiszen az nem egy miniszterelnöki sportág.

Van a magyar labdarúgás történetében néhány negatív és pozitív példa, emlékezzünk csak 1978-ra mikor a hazai Argentinok(2:1) csak hathatós bírói segédlettel tudták legyőzni a magyarokat és csoport ellenfeleink rajtuk kívül az olaszok(3:1) és franciák(3:1) voltak. Nem álltunk ki 9 védekező játékossal és sokkal több szögletet rúgtunk. Itt van 1986, amikor a Mezey Gyuri féle válogatott elverte a félvilágot, de leszerepelt a VB-n.

…de beszélhetünk napjainkról, ahol nagyon rosszul kezeli a hazai szaksajtó a magyar labdarúgó válogatott szereplését.

Reménykedjünk, hogy a játékosok és Marco Rossi majd nem fogják…