Ezt ugye már mindenki olvasta valahol. Úgy gondoltam, hogy nincs más dolgom, mint rendet tenni a magam háza táján. Tegnap elmerültem a fertőtlenítőben, csendes, korai húsvét előtti nagytakarítást rendezve. Kitaláltuk, hogy mikor megyek legközelebb üzletbe, mindenki írja hozzá a listáját. Kitaláltuk, hogy ki nem megy sehova, és mindenki fegyelmezetten meg is értette, hogy miért nem. Nem pánik, a fegyelmezettség, az észérvek vittek rá. Belegondoltam, hogy „békeidőben” is gyalázatosak a viszonyok az egészségügyben. Milyen lehet majd akkor, ha erre az eszköztelen, terhelt rendszerre rádől egy kezelhetetlen számú fertőzött. Belegondoltam, hogy az orvos, nővér, patikus barátaim akkor is munkába mennek a családjaiktól, amikor eszköztelenül látnak el szolgálatot. Mert az élet mentésére esküdtek fel. Milyen lehet úgy otthagyni a gyereküket, hogy bármikor segítőből áldozat válhat? És hányan végzünk olyan munkát, hányunknak van olyan vállalása, amikor ez igaz? Ugye, ez egy kicsit más pálya?!

Eddig jutottam az önmagam csendjében. Mindaddig, amíg egy általam sokra tartott ember azt nem mondta, hogy „még nem látja annyira sarkalatosnak a helyzetet”. Aztán hozzátette, hogy „a liberálisok és az anarchisták úgyis bedöntik a rendszert – ugyanaz lesz, mint Olaszországban”. Ekkor gondoltam úgy, hogy meg fogok szólalni! Mert, ha ő is így nyilatkozik, akkor itt valami nagyon félre van csúszva a fejekben!

Nem a liberálisok és az anarchisták döntik be a rendszert! A buták és a közönyösek! És nem értem a címkét sem, nincs elég lélegeztető, nincs elég maszk és védőruha az egészségügyi dolgozóknak (sem)! Nincs külön liberális és konzervatív lélegeztető! Az embernek, akinek légszomja van, egyszerűen nem jut! Az embereknek az ellátórendszerrel szemben joggal vagy jogtalanul jogaik és követeléseik vannak. Sokszor indokoltak is. Azonban van az a helyzet, amikor az orvos tanácstalan, mert döntenie kell, hogy kinek ad oxigént, és kit hagy meghalni. Háborús helyzet! Igen, ez ma nálunk nincs így. Ma! És ma a helyzet nem sarkalatos! És holnap? És 21 nap múlva? Mire leszünk képesek, mire lesz erőnk, eszközünk, lehetőségünk? Mit csinálnának másképp Olaszországban a második napon? Lehetett volna jobb forgatókönyv egy fegyelmezettebb eljárással? Ha tudta volna az a tízezer ember, aki az olasz vörös zónából elszökött, hogy mi vár az országra, vajon akkor is elindult volna?

Nem mi vagyunk a zászlóvivők! Láttuk az előttünk az egyes országok hozzáállását, tanulhatunk belőle. Megpróbálhatjuk bezárni az ajtókat, elcsendesedni, védeni a legérintettebb szeretteinket. Kikerülni egy fertőzést, hogy ne róla kelljen dönteni egy túltolt egészségügyi ellátásban, hogy lekapcsolják-e neki a villanyt! Talán előbukkannak olyan tanulságok is, hogy mi a felesleges az életünkben, vagy mi kapott kevésbé megbecsülést. Megtapasztalhatjuk, hogy valaminek a hiánya hol kap helyet az életünkben és mennyire, és mi az, ami csak megszokásból, függőségből van jelen. Takarítás kívül-belül. Kreatív megoldások, leleményesség! Egyelőre komfort zónán kívül és nem vörös zónán belül. Megtalálni a jelenben a pillanatot. A magunkét! Mert mindenki a maga határain belül tud a helyzethez mérten hozzátenni és rombolni! Nem a társadalom! A konyhaasztal körül nem a társadalom ül, nem a liberálisok, az anarchisták és a mitudoménmik! A konyhaasztal körül azok az emberek ülnek, akikkel együtt, és őket védve tudjuk megoldani a helyzetet. És hogy miként sikerül ezt országos viszonylatban, azon múlik, hogy mi történik a sok-sok konyhaasztal körül.

És ha úgy érzed, hogy a szomszéd valamit nem lát abból, ami már számodra nyilvánvaló, bátran szólj neki, hátha hozzáteszel ahhoz, hogy minden jól süljön el!