Nekem, aki negyed évszázada a katedrán állok, nem túlzás ezt mondanom, hogy voltaképpen nem is számít a refrén átköltése, az élet meg az iskola számomra erős szinonimák. A frissen festett iskolának, a padoknak, régen a krétának, most a táblai filcnek sajátos illata van. Aki ezekbe beleszagol, nehezen vonja ki magát a bűvkörükből.

Még pár nap, és újra a katedrán állok. Igaz, napok óta dolgozunk, ami egy kívülállónak fura lehet, kérdezik is, mit tudsz te most dolgozni? Mondhatnám, hogy faliújságot, tanmenetet, segédeszközt gyártok, pótvizsgáztatok, jegyzőkönyvet írok, de nem ez a lényeg.

Mi, tanítók, ilyenkor legtöbbször teljes gőzzel aggódunk. Amikor egy kisiskola igazgatója voltam, akkor neveztem el ezt az érzést kapunyitási pániknak. Hány elsős jön? Igen, tudom, hány gyereket írattak be, de valójában, fizikailag mennyi darab kisdiák jelenik meg az iskola lépcsőjénél? Kire néztem csúnyán a nyáron, kinek köszöntem halkan, ki nem volt megelégedve a bizonyítvánnyal? Mert ők esetlegesen mínuszba tudták hozni a statisztikám, a mérlegem. Tudunk-e évet nyitni? Külön osztályt minden évfolyamnak?

Sortanítóként sem sokkal könnyebb a nyárutó. Milyenek lesznek az elsősök vagy az új osztályom? Mennyire lesznek jól neveltek, fogékonyak, fejlettek? Tudok-e együttműködni a szülőkkel? Lesz-e sikerélményem? A gyerekeknek is? Mennyit tudok hozzátenni a kis lelkükhöz? Lesz-e tehetséges gyerek? Milyen gondok állnak előttem? Milyen örömök?

Lassan haladok a forgalmas úton. Back to life… Egy csapat gyerek vonul áll előttem, barnák, vidámak, két tanító néni vezeti őket. A strandról jöhetnek, vizes a hajuk. Szegény szülők, biztosan nem tudnak most velük lenni. Hajtani kell, behozni a lemaradást, a kiesést.

A szokásos augusztusi tanító-feszültség most hirtelen felerősödik. Szinte belésajdul a gyomrom, a 2020-as szeptemberének nagy kérdésére gondolva: mi lesz most? Hogyan kezdjük úgy az új tanévet, hogy az eddigi bizonytalanságok eltörpülnek az aktuális járvány kérdései mellett? Hónapok óta szinte naponként kapunk „odafentről” valami új ajánlást. Nem kötelező, de jó lenne, vagyis ajánljuk, de legyen, ahogy az iskola akarja vagy inkább a fenntartó, de mégis legyen kötelező, bár talán mégse… Ilyen költői gondolatokba ágyazva kapjuk az információkat, miközben a szülőt egy dolog érdekli: lesz-e iskola.

S míg pár hónapja még a kis elsőst az egész család elkísérte az iskolába, fotózta megszeppent, mégis elszánt kis arcocskáját, az ünneplő ruhába öltöztetett apróságot, ahogyan először beül a padba, most azon aggódunk, ki fog mellettünk tüsszenteni, kibírja- e a gyerek a maszkban, be kell-e vallanom, hogy a Balatonon voltunk pár napja, mi lesz, ha lesz egy kis hőemelkedése, és az ügyeletes hazaküldi, mikor lesz egy újabb iskola- és minden egyéb- bezárás, meddig élvezhetjük a realityt, a valóságot, mikor kapjuk vissza az életünket…

Back to life… Lassan konkrét óraterveket kéne kidolgoznom, főleg az első napokra. Kell a szamárvezető még a tapasztalt tanítónak is. Nincs kedvem hozzá. Nem azért, mert nem várom a gyerekeket. Csak félek feltenni a szokásos kérdéseket, mert tartok a válaszoktól. A gyerekek őszinték. Akit megszeretnek, azzal pláne. Mi lesz, ha elmesélik a nyarukat? Elkendőzés, mellébeszélés, kozmetikázás nélkül? Mi lesz, ha a megszokott ittvoltunk, ottnyaraltunk, eztcsináltuk, aztláttuk válaszok helyett most azt hallom, hogy... Apu elveszítette az állását, mert ... tetszik tudni, leállt minden. Anyut nem hívja a főnöke dolgozni, mert neki is kevés  a munkája a járvány miatt. A bátyám nem tanul tovább, mert dolgoznia kell, hogy legyen otthon pénz… Elvesztek a könyvem, mert a nyáron háromszor költöztük, mert nem tudtuk kifizetni a lakbért… Egyedül voltunk otthon egész nyáron, mert anyuéknak megállás nélkül dolgozni kellett. Csavarogtunk, ettünk, ami éppen akadt…

Félek. Beleccsöppentünk egy neverending storyba, egy végtelen történetbe, amire nem voltunk felkészülve. Gyerekeinknek, diákjainknak olyan helyzetben kell helytállniuk, ami nekünk is nehéz.

A kapunyitási pánik idei győztesei ők. Szoronganak. Mi lesz velük? Mindjárt az első héten dolgozatot írnak? Mi van, ha semmire sem emlékeznek már? Mi lesz, ha rájövünk, hogy nagy a baj? Hogy tudásuk hézagos, és mi sem fogjuk tudni, hol is kezdjük velük a munkát?

Undok lesz ez a szeptember. Nemszeretem lesz ez a tanév. Mégis, vízválasztó lehet. A szülő már belekóstolt a tanítók munkájába, látja s belátja, hogy mi csak segíteni akarunk. A tanító is rájött, muszáj új utakat keresnie, nem szabad belefásulni a mindennapokba, változtatnia kell a szokásain, módszerein akár egyetlen hét leforgása alatt, mert akár közel, akár távol vannak tőlünk tanítványaink, felelősséggel tartozunk értük.

Back to life, back to reality. Visszaszámolunk, elengedjük félelmeinket, belépünk az új tanévbe. Sok sikert, jó egészséget kívánok minden diáknak, szülőnek és pedagógusnak!

képek: pixabay,getty images